A környezetünk és az elengedés

Már a kora reggelek csípősségén érezzük az ősz jelenlétét. Bár az ősz leginkább az öregkor, az elmúlás, a befelé fordulás szinonimája, de az elengedés tartalmát is hordozza magában. Ahogy a fák elengedik gyümölcseiket, leveleiket és azok visszatérnek a természetbe egy körforgás részeként, úgy érdemes a gondolatainkat is elengedni, hadd hagyjanak helyet valami újnak. Mi mindent lehet elengedni, mi mindent kell elengedni, azt mindenkinek magában kell keresni.

Az elengedéssel kapcsolatosan jutott eszembe egy kettősség, amibe az utóbbi időben gyakran belefutottam. A ház építése kapcsán többen keresnek meg tanácsadás végett, illetve hogy vegyek részt házuk tervezésében. A telek vagy rendelkezésre áll már vagy éppen folyamatban van a vétele. Megfigyeltem, hogy bár a telek kiválasztásánál rengeteg szerep játszik közre, mégis legtöbbször a környezethez való kapcsolatát hozzák fel indokként, az ár mellett természetesen. Ebben az esetben, tehát amikor a telek környezethez való kapcsolata miatt döntenek az adott telek vásárlása mellett, akkor nagyjából háromféle környezeti hatást különböztetünk meg:

1. maga a külső környezet, amelyben a telek található, például erdő szélén, folyó vagy tó partján,
2. a szemet gyönyörködtető a kilátás, elsősorban dimbes-dombos helyeken, vagy
3. a kerítésen belüli élmények, például a termő gyümölcsfák, értékesebb, idősebb fák.

Egy ilyen telekbe legtöbbször már első látásra beleszeret az ember, és „rákattan”. És itt jön a kettősség: a telek iránti igényünk megváltozik, mert bár eleinte nem gondoltuk volna, hogy panorámás telket akarunk, de megláttuk és beleszerettünk, ugyanakkor a ház iránti igényünk marad a régi elképzelés szerint. A kettő pedig gyakran nem találkozik.

Mindenhol panoráma

A telek adottságaihoz tehát lélekben nagyon gyorsan alkalmazkodunk. Szinte azonnal megszeretjük azt, amit nyújtani tud, aztán egyszerűen nem akarjuk tudomásul venni, hogy ami miatt megvettük a telket, az egyben korlát is lehet. Például a gyönyörű kilátással bíró teleknél igény úgy elrendezni a belső helyiségeket, hogy mindenhonnan élvezhető legyen a panoráma. A nappalinak, mint az otthon legreprezentatívabb helyiségének természetes, hogy szüksége van a látványra, hiszen nemcsak magunkat, a vendégeinket is ezzel szeretnénk elkápráztatni. Az étkező, mint a legtöbbet és leghosszabb időt használt helyiség, szintén követeli magának a jót. Aztán ott vannak a hálószobák. Minden egyes családtagnak jár a kilátásból valami! A legtöbbször itt szokott kibukni a dolog, mert ez így összességében nem megoldható. Nincs akkora homlokzati fal, szabad ablakfelület, amely ezt nyújtani képes. A leggyakrabban megfogalmazott kérdés, hogy kit vagy mit zárjunk ki a panorámából. Étkezőt? Nappalit? Magunkat, azaz a szülői hálót? Valamelyik gyereket? De melyiket? A döntés nehéz és soha sem megy könnyen. Ekkor szembesülünk azzal, hogy mit engedjünk el.

Mikor a ház csak cipőkanállal fér rá a telekre

Gyakran tapasztalom, hogy a megbízók sokszor mereven ragaszkodnak az elképzelésükhöz a leendő házzal kapcsolatosan. Már rég megtervezték azt, vagy azért, mert már laktak valamilyenben és annak a hibáit szeretnék orvosolni vagy mert az első közös „kuckójukat” igyekszenek kialakítani, amit hosszasan álmodtak együtt. Határozott vélemények vannak az alapterület nagyságáról, a helyiségek számáról és a szintekről. Ezen felül jönnek még az egyéni kérések, például: utcára nézzen a konyhaablak, a gyerekszoba és a szülői háló egymástól lehető legtávolabb legyen, stb. Egy dolgot azonban gyakran figyelmen kívül hagynak: a telek adottságait.

Mikor valaki egy értékes fákkal teli telket vásárol, az építési előírások mellett a fák is meghatározzák, hogy hová kerüljön a ház és mekkora legyen.

Amikor a telek adottságaira koncentrál a megrendelő: minden marad, az összes fa, ez az elsődleges, ez a kiindulási alap. Aztán mikor a házat ehhez igazítjuk, jön elő, hogy mennyire másképpen gondolták. Dilemma fennáll egy jó darabig: a telek a fáival maradjon vagy a ház nyerjen a megálmodott az elosztás, szint és a négyzetméter szerint. Egyik esetben maradnak a fák, esetleg szűkebb alapterülettel vagy más elrendezéssel, míg a másikban pedig az alapterület marad és a fák mennek. A kettősség szinte hasítja a levegőt. Az elengedés kikerülhetetlen.

A tér elferdítése

Elengedésként vetettem fel a problémát, de lehetne alkalmazkodásnak is nevezni. Mindent akarunk egyszerre! Amikor megveszünk egy telket, képzeletben teljesen el tudjuk ferdíteni a teret, kinagyítani, lecsökkenteni, hogy az elképzelésünkkel szinkronba legyen. Van-e lehetőségünk a valóságban egy adott területet felnagyítani, hogy az igényeknek megfeleljen? Arrébb tudjuk-e tolni a fákat, hogy elférjen és ott a kívánt nagyságú ház, ahol szeretnénk? Tudunk-e a kilátás felőli oldalon nagyobb homlokzatot biztosítani, mert így az összes általunk fontosnak vélt helyiség panorámája biztosított? Ezek a józan ész kérdései. A természet és annak a törvényeit nemcsak akkor használjuk ki, ha a látványra helyezzük a hangsúlyt, vagy megvesszük a fákkal teli telket, hanem ha ezekkel az értékekkel jól gazdálkodunk!

A természet törvényeivel harmóniában lévő háztervezés alázatot igényel mindenki részéről. Alázattal lenni természethez, emberhez egyaránt. Megmutatja, hogy a magunkkal hozott problémát, hogyan tudjuk kezelni. Mennyire tudunk elengedni valamit, ami akkor és ott nem aktuális. Ha el tudunk engedni dolgokat, csak abban az esetben van reményünk egy boldogabb, színesebb jövőt élni, amit az adott helyszín kínál.

Ha valaki azt hiszi, hogy ez csak a házépítésről szól, akkor nagyon téved! Mindennapjainkban hányszor próbáljuk meg „elferdíteni” a valóságot, álmaink, vágyaink szerint, hogy megfeleljen nekünk. Mindenki gondolkodjon el, hogy egy adott probléma esetén mit diktál a természet, és mennyire számolunk vele.

A cikk a Kineziológia magazinban jelent meg.